EgoisTama

Egoizmus:

„Olyan életelv, mely szerint az ember saját magát állítja tevékenysége, viselkedése középpontjába; olyan emberre jellemző magatartás, aki saját, önös érdekeit a társadalom, a közösség és mindenki más érdekei elé helyezi. Az egoizmus ugyanakkor erkölcsi tulajdonság is, mely a társadalommal és más emberekkel való viszonyában jellemzi a személyiséget. Az egoizmus a magántulajdon keletkezésével jelenik meg.”

Ezt egy lexikonból másoltam. Rákerestem a neten a szóra: egoista, és elég meglepő nézeteket tapasztaltam. Legalábbis számomra újdonság, hogy ilyen szorosan kapcsolják az egoizmushoz az önzőséget. Véleményem szerint a két dologban maximum az ÉN az a fogalom, ami közös és párhuzamba vonható.

Szerintem sokkal inkább párosítható az önimádathoz, nárcizmushoz. Aki egoista, az nem feltétlen önző, sőt, annyira el is lehet telve magától, hogy hajlamos az önfeláldozásra, annak érdekében, hogy mások ajnározzák, lássák nagylelkűségét, nemtörődömségét; mert ő megteheti, annyira tökéletes.

(Az önzőségről nagy vonalakban már kifejtettem a véleményem, úgyhogy ebbe nem is mennék bele.)

Aki egoista, az nem birtokolni akar mindent, csupán elismerésre vágyik, és arra, hogy mindenki lássa, amit ő is tud: ha akarná, birtokolhatná.

Az egoizmus maga, már régóta foglalkoztat. Magamra utalva is elég sokszor hallom, de mint a legtöbb egoista, nem veszem fel, mint negatív kritika, sőt, még inkább dicséretként értelmezem.

Mégis, látom és tudom, hogy ez nem mindig ölt egészséges méreteket.

Mint általában minden, ez a része a dolgoknak is rétegezve van, fokozatok tagolják, amelyek ugyan nem élesen elhatárolhatóak, mégis érzékelhetőek.

Van, aki önbizalom hiányos, van, aki egoista. Igazából egyik sem jobb a másiknál. Nem tudom, mit bírnék hosszabb távon hallgatni: „ÉN, a tökéletes, szép, okos, ügyes, mindenkinek megfelelő vagyok, a többiek csak porszemek mellettem” – akinek hiába mondod, hogy „haveeer, szállj már le a magas lóról”- vagy az a rosszabb amikor „én (minél kisebb betűkkel és hangsúllyal) olyan szerencsétlen, béna, csúnya, suta, buta, stb… vagyok”, - akinek szintén járathatod az arcod, tök feleslegesen, miszerint „jaaaj, hát dehooogy, nézz már magadra, mindenki téged szeret, nézd, milyen jól megy ez meg az a dolog; most is milyen okosat mondtál”. Na, meg amikor: „úgy is találsz majd valakit, nem veled van a baj!” Ami rendszerint teljesen igaz, de ha sokat kell bizonygatni, egy idő után hitelét veszti.

Nem látom a határt az egoista-vagyok és a tisztában-vagyok-a-tulajdonságaimmal között. Értékrendem szerint inkább az utóbbi kategóriába tartozom. Tudom, hogy nem vagyok csúnya és nem vagyok buta sem. Ugyanakkor se szépségkirálynőnek, se Einsteinnek nem állítanám be magam. Mint mindenkinek, nekem is meg vannak a hibáim. Mégis úgy gondolom, reálisan tudom értékelni az énemet. Persze, nekem is vannak olyan megszólalásaim, hogy én vagyok a fasza gyerek, ne szólj be, én is úgy is jobban tudom, nekem van igazam, de sokszor ott a másik vége is, amikor kapom az ívet, hogy de béna és szőke vagyok, amitől a padlóra kerül az önértékelésem néha-napján. De elismerem mind a két végletet.

Keresni akartam egy frappáns idézetet ezen kitörés végére. 

Végül rájöttem, hogy senki más nem bír ehhez foghatót írni.